2045 - Harminc év múlva - Kortárs magyar SF antológia

Realista novellákat olvasnál arról, hogy milyen lesz az élet harminc év múlva? Akkor ez a kötet nem neked szól. Ha viszont az érdekel, hogy hogyan látja tizenhat, többségében amatőr és feltörekvő magyar SF-szerző a 2045-ös jövőt, bírod a disztopikus történeteket és az esetleges csalódásokat, továbbá kíváncsi vagy, hogy azon a fél tucat ismertebb írón kívül kik szoktak még publikálni a hazai SF-szcénában, lapozz bele bátran. 

Általában nincs szerencsém az antológiákkal és novelláskötetekkel, utoljára a Bradbury-féle Marsbéli krónikák, illetve Robert Silverberg Legendák c. kétkötetes antológiája (az is csak második olvasásra) volt olyan, amiben az írások nagyobb része tetszett. Általában olyan tizenöt-húsz százalék körül szokott mozogni azon novellák aránya, amikre azt mondom, hogy megérte elolvasni, ez pedig ugye elég kevés... Épp ezért ritkán kísérletezem ilyesmivel, de - némi kedves rábeszélésnek és a borítóból készült poszternek köszönhetően - úgy döntöttem, hogy teszek egy próbát a 2045-tel és megnézem magamnak, mit tudnak azok a kortárs magyar SF-írók, akiket nem ismerek személyesen, vagy legalábbis nem olvastam tőlük több regényt az elmúlt másfél évtized során - mert a kötetbe csak ilyen szerzők írtak, az előszót jegyző és a kötetet szerkesztő Szélesi Sándort, illetve Trenka Csaba Gábort leszámítva. 

Azt hiszem, olyan nagy titkot nem árulok el azzal, hogy a novellák többségének nem sikerült lenyűgöznie, ugyanakkor arra ideális a gyűjtemény, hogy az olvasó valamivel szélesebb képet kapjon a hazai sci-fi írók munkásságáról. 

Sajnos a novellák többsége tökéletesen feledhető, hiába szerettem volna szeretni őket, makacsul ellenálltak. Sok az érthetetlenül amatőr hiba, az átgondolatlan és semmiben lebegő írás, ami elvileg gyakorló szerzőknél nehezen megbocsátható. Egy novella nem attól lesz novella, hogy rövid, hiába nem áll rendelkezésre nagyobb terjedelem, azért nem árt összerakni valami érdemi történetet, aminek van eleje és vége is (főleg az utóbbi maradt le sokszor), ilyet nem csinálunk. A novella nehéz műfaj, ugyanúgy fel kell építeni a világot, életteli karaktereket készíteni és kitalálni valami jó történetet, mint egy regénynél, csak itt háromszáz helyett tizenöt-húsz oldal áll rendelkezésre előadni. 

(Ravadits Kornél illusztrációja)

A tizenhat novellából négyet tudok kiemelni, különböző okokból, a többit inkább borítsa a feledés jótékony homálya. Egy pillanatig sem állítom, hogy több év aktív gyakorlás nélkül jobbat tudnék írni (persze azért nem kizárt), olvasóként ugyanakkor pár ezer könyv (aminek jelentős része SF) után elég nagy biztonsággal meg tudom állapítani, hogy jó-e egy történet vagy sem. Egyébként éppen ezért nem próbálkozom mostanában történetírással, pláne nem tárom őket nagy nyilvánosság elé, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy jelenleg nem áll rendelkezésre a szükséges technikai eszköztár. Ezért nem vagyok hajlandó elfogadni az esetleges, "akkor írjál jobbat" jellegű reakciókat (ha lehet, kíméljetek meg tőlük) és ez az a hozzáállás, amit nagyon sok novella esetében nem éreztem. Na de térjünk a lényegre.

Mindegyik írásról készítettem valami jegyzetet olvasás közben - egyébként egyre rövidebbeket. Azt viszont enélkül is el tudom mondani, hogy az első két történet után Kovács Attila A tudatalatti asszisztens c. novellája volt az, ami miatt nem vágtam földhöz a könyvet. Így kell harminc oldalban krimit írni, koherens világgal, motivációkkal rendelkező karakterekkel, ügyesen adagolt feszültséggel és meglepően jól eltalált csattanóval (nem az utolsó fél oldalra gondolok), még stílusa is volt, egyedül azt sajnálom, hogy a terjedelem miatt nem fért bele még egy kis detektívmunka, több, az olvasó számára elpötyögtetett nyommal. 

A következő az Egyenlítői Magyar Afrikát is jegyző Trenka Csaba Gábor Kisvárda sejkje című írása, ami stílus és világépítés tekintetében a kötet csúcspontja. Nyilván bele lehetne kötni abba, hogy a globális felmelegedés miért okozza egyúttal az iszlám vallás dominanciáját, meg abba is, hogy ebben a formában ez inkább klasszikus stílusú pillanatfelvétel egy elképzelt jövőből, mintsem izgalmas történet, de az tény, hogy TCSG tud írni. Abu Hawkingért külön elismerésem :) 

Novák Gábor Upside downjában a történet abszolút lényegtelen, az a tény viszont, hogy kétezer-negyvenötöt kétezer-tizennégyben (esetleg tizenötben) a kora-kilencvenes évek cyberpunkjának stílusában írta meg, ráadásul úgy, hogy szórakoztató és nem kínos, elég szép teljesítmény. Végezetül pedig Valyon Tamás Északi fény c. novellája, nagyjából Frank Schätzing és Risto Isomäki nyomdokain járva, gyakorlatilag regényként indul, ráadásul fontos kérdéseket érint, a terjedelmi korlátok miatt viszont nincs lehetőség ezek érdemi kifejtésére. Érdemes lenne alaposabban utánajárni a témának, aztán tudományos, társadalmi és pszichológiai szempontból jobban megalapozott módon, regényben megírni, így sajnos olyan összecsapott lett a vége, amilyen ígéretesen kezdődött. 

(Staudt Ágnes illusztrációja)

Ahogy az elején említettem, a 2045 antológia arra ideális, hogy szélesebb képet mutasson a hazai sci-fi írókról annál, amit az ember a mainstream (legalábbis az SF-ben mainstreamnek számító) kiadóknál megjelenő könyvek alapján képzelne el az ember. Ezt a feladatát elég jól ellátja, ugyanakkor érdemesebb lenne ennél kicsit magasabbra célozni. Tekintve, hogy egy majd' négyszáz oldalas kötetről van szó, különösebb szívfájdalom nélkül ki lehetett volna húzni a kapott írások harmadát-kétötödét és még mindig bőven vállalható lett volna a terjedelem (a százoldalas antológiák szerintem is kínosak), a felszabaduló időt és energiát pedig szerkesztői oldalon át lehetett volna irányítani a megmaradó novellák minőségének javítására.

Kifejezetten örvendetes, hogy a szerzők többsége Magyarországon játszódó novellákat írt, magyar szereplőkkel, azt viszont sajnálom, hogy - ahogy Szélesi Sándor is megjegyzi az előszóban - ennyire pesszimisták, disztopikusak lettek. Tény, hogy nagyon is kézzelfogható problémák előtt áll az emberiség, ám ezeket összesen két novellában sikerült megfogni (a Kisvárda sejkje a globális felmelegedés, illetve társadalmi és gazdasági változások okozta népmozgásokat, az Északi fény pedig az egyre fenyegetőbbé váló klímaváltozást érinti), a többi csak általános összeomlást vagy sarkított, eltúlzott, szélsőséges, esetleg egyszerűen ténybeli tévedésekre épülő (nem, attól még, hogy egy napkitörés átmenetileg kilövi az elektromos hálózatot, nem szűnik meg örökre az elektromosság a bolygón, hanem szépen pótolják a tönkrement eszközöket és visszakapcsolják a rendszert, ha vége) jövőképeket állít középpontba.

Olvasói szempontból az amatőr és/vagy gyakorlatlan szerzők többsége helyett kellemesebb lenne egy hasonló kötet már bizonyított, népszerű szerzőkkel, akik mellé bekerülhetnének a legígéretesebb feltörekvők is - ez egyébként a kiadvány presztízsét és fogyását is pozitívan befolyásolhatná. Tudom, hogy a különböző, nehezen áthidalható törésvonalak miatt erre az ideálisnál jóval kevesebb az esély, de jól esik álmodozni, és ki tudja, hátha egyszer valóra válik. Én sajnálom legjobban, hogy nem sikerült szeretni ezt a kötetet, ha e-változatban kapható lenne novellánként, egészen biztosan csak a fent kiemelt történetek megvásárlását javasolnám, meg mellé egy posztert a borítóval, mert az elég jól mutat a falon. A visszajelzések szerint ez a válogatás jobban sikerült, mint a Falak, a kiadó korábbi magyar SF-antológiája, tehát aki kíváncsi, bátran tegyen vele egy próbát, de szigorúan a 15%-os szabályt fejben tartva.

--

Kiadó: Ad Astra

Kiadási év: 2015

Borító: Sallai Péter

ISBN: 978 615 5229 58 9

Oldalszám: 394

Ár: 3990,- (borítóár) / 2790,- (Ad Astra webbolt) 

--

Szeretnéd azonnal olvasni a legújabb bejegyzéseket? Iratkozz fel a blog feedjére, lájkold az oldalt a Facebookon, kövess a Twitteren vagy a Google+-on, és ha kíváncsi vagy, hogy mit olvasok éppen, a Molyon is figyelhetsz! 

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! :)